_
Megszülettem én is, mint mindenki más:
’negyvenöt, április, tizenhárom-péntek
- háború, babona, szerencsétlen szám? -,
nekem kezdetet és még mindent ígértek!
Az ezredforduló – ami felé hol várakozással, hol teljes közönnyel tekintettem – gyökeres változást hozott életemben. Én, a technokrata, az anyagi lét óceánjain hajózó cserzett bőrű időutazó, belefásulva a vad viharok csípős-sós levegőjébe - megtapasztalva az eldurvult értelmetlenséget:
’negyvenöt, április, tizenhárom-péntek
- háború, babona, szerencsétlen szám? -,
nekem kezdetet és még mindent ígértek!
Az ezredforduló – ami felé hol várakozással, hol teljes közönnyel tekintettem – gyökeres változást hozott életemben. Én, a technokrata, az anyagi lét óceánjain hajózó cserzett bőrű időutazó, belefásulva a vad viharok csípős-sós levegőjébe - megtapasztalva az eldurvult értelmetlenséget:
Láttam házat, cifra palotákat, s
- minek is mondjam, nem értené –
amiért élt, és amiért meghalt
mára minden az enyészeté.
- minek is mondjam, nem értené –
amiért élt, és amiért meghalt
mára minden az enyészeté.
-, csendesebb édes vizű tavakra, szelíd folyók
békéjére vágytam. Szikrázó napsütésre, árnyas patakpartokra. Régóta
bennem szunnyadó ösztönöknek engedve húztam fel lelkem zsilipjeit,
árbocaim vitorláit. Írni kezdtem. Verseket. Csak úgy, mint régen,
ifjúkoromban. Ösztönösen. Először megnyugvással töltött el, majd lassan
igazi örömforrássá vált, és beágyazódott hétköz- és ünnepnapjaimba;
életem szerves része lett. Előbb írtam, majd szorgalmasan elkezdtem
tanulni. Elkezdtem tanulni egy új mesterséget. Az írás kifejezetten
egyszemélyes vállalkozás, amit az egyik lehető legjobb társaságban –
magvas gondolataink társaságában – lehet elkövetni, méghozzá a nap
bármely órájában. Sírig tartó elfoglaltságot kínál. Pontosabban: ép
elménk határáig. Az is igaz, számomra a kettő között nincs különbség.
Hat éve Szigethalom számomra a békeszigete. Édesvizű tavam: Zsuzsi a párom, árnyas patakpartjaim a gyermekeim: Gyuri, Bence, Anita, unokáim: Dani, Barni, Marci, Peti, Ádi.
Szelíd folyóm: az IRKA, amelyen barátaimmal hajózunk, őszinte, összehangolt evezőcsapásokkal. Szikrázó napsütés: a sikereink, tudásunk mindennapi gyarapodása, és amikor hasznára lehetünk azoknak akiket, amit szolgálunk. „Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak használni, mikor lehetne /és nem tesszük/ nagy vétek!” /Bod Péter/
Hat éve Szigethalom számomra a békeszigete. Édesvizű tavam: Zsuzsi a párom, árnyas patakpartjaim a gyermekeim: Gyuri, Bence, Anita, unokáim: Dani, Barni, Marci, Peti, Ádi.
Szelíd folyóm: az IRKA, amelyen barátaimmal hajózunk, őszinte, összehangolt evezőcsapásokkal. Szikrázó napsütés: a sikereink, tudásunk mindennapi gyarapodása, és amikor hasznára lehetünk azoknak akiket, amit szolgálunk. „Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak használni, mikor lehetne /és nem tesszük/ nagy vétek!” /Bod Péter/
Élvezem az élet ritka-szép perceit, s
viselem, ha rossz, tűröm, ha magány,
örülni, sírni se tanítson senki itt,
keresztet vessen mindenki magán.
Büszkeségem magyar, az álmom felhevít
akkor, ha érted álmodom: Hazám.
Jó az álom
Jó az álom,
ha nem állom,
hanem alszom. _
Hamis világ
Hamis világnak ha van egy - egy szentje,
mért pont azt az egyet, és mért pont a keresztre?
Ciki
Minden ciki, de
a végből, csak a vége
nem látszik ide.
viselem, ha rossz, tűröm, ha magány,
örülni, sírni se tanítson senki itt,
keresztet vessen mindenki magán.
Büszkeségem magyar, az álmom felhevít
akkor, ha érted álmodom: Hazám.
Jó az álom
Jó az álom,
ha nem állom,
hanem alszom. _
Hamis világ
Hamis világnak ha van egy - egy szentje,
mért pont azt az egyet, és mért pont a keresztre?
Ciki
Minden ciki, de
a végből, csak a vége
nem látszik ide.
_A csokoládé
Második alkalommal voltunk Zsuzsimmal Ajakon. Egyhetes képzőművész alkotótáborban. Tavaly Csorba István Kadosa festőművész barátomnak, a tábor szakmai vezetőjének jóvoltából, az idén már „bedolgozott”, oszlopos tagként. Én, aki nem festek, és nem is faragok, amolyan másodlagos, kettős szerepkörben – sofőr és mára, a hagyományossá vált irodalmi est szereplőjeként – élveztem vendéglátóim vendégszeretetét. .
Az idén, a korábbiaktól eltérően - felnőtt alkotókon kívül – tehetségkutató kurzust is indítottak hazai és határon-túli fiatalok részére. Mintegy 30 fiatal érkezett helyből, az ország különböző településeiről, országhatáron túlról.
Rozinka Laci táborvezető, az ikonfestés és agyagformázást kiegészítő szellemi tornaként versíró pályázatot hirdetett. Egészen pontosan, a megmérettetésen indulóknak ki kellett választaniuk egy festményt, és a festményen látható alaptémáról kellett verset írni. Ahogy jön, ahogy kikívánkozik az ember gyermekéből. Az élményről, amit a festmény közvetít, elmond nekünk. Valakinek.
A versművek leadásának délelőttjén – tekintettel több bizonytalankodó indulóra – Laci megkért, igény szerint segítsek a rászorulóknak a versek ráncba szedésében, ha kell megformázásában.
Szolgáltatásomra öt-hat fiatal jelentkezett. Ellátva őket gyakorlati jó tanácsokkal, figyelmem, érdeklődésemet egyre inkább egy komoly, 14 év körüli fekete hajú fiú kötötte le.
Jézus Genezáreti tavi hajóútját választotta verstémának, a tanítványokkal. Mély líraiságról árulkodó négysorost hozott össze teljesen egyedül. Azt finomítva, egy újabb négysorost ragasztottunk a vershez – közös erővel -, beleszőve utolsó sorába a főmondanivalót, az emberek kishitűségről, miközben szót váltottunk a versírás egy-némely alapelvéről. Is.
Beszélgetés közben megtudtam, hogy a Királyhelmecről /Pribenyík/ érkezett Eduard – bár füllel érzékelhetően szinte tökéletesen beszéli az egyetlen magyar nemzetiségű nagymamájától tanult - nem anya - magyar nyelvet, azonban, mivel szlovák nyelvű iskolában tanul, a magyar helyesírás nem került érdeklődésének középpontjába. Ezidáig. Így azután nemcsak a vers kiagyalásában, annak papírra rögzítésében is kérte, igényelte segítségemet.
A közös feladat továbbszaporodásával, továbberősödött érdeklődésem a fiú iránt.
A közös munka - talán még inkább az eredmény -, érezhetően mély nyomot hagyott Eduardban is. Amikor a kétszer négysoros keresztrímes strófák végleges formát nyertek az irkapapíron, két kezébe fogva azt, elvonult a szoba sarkába. Egy másik fiú versét fésülgetvén, szemem sarkából követtem, figyeltem. A munka elvégeztével sem lankadt figyelmem alkalmi tanítványom iránt.
Eduard átszellemült arccal nézte,… nézte a papírlapra írt két versszakot - félfenékkel a sarokban álló székre telepedve -, időnként rám emelve tekintetét. Megpróbáltam belebújni ennek a tizenéves nagyon komoly szlovák fiúnak a bőrébe, vajon mi zajlik a lelkében most, hogy élete első saját „magyar költemény”-ét tartja a kezében? Vajon mit jelent ez számára? Egyszeri kaland? Valaminek a kezdete? /Aznap este az eredményhirdetésénél Eduard Prascák verse a zsűri különdíját kapta, a: „határon túli katagória”-ban./
Eduard ült, nézte a papírlapot - szájáról leolvasva, többször végigfutott a két strófán – azután egyszer csak felállt. Egészen pontosan: lassan állt fel – kivárva, míg a többi fiúval elvégeztem dolgomat -, majd ugyanolyan lassan, méltóságteljesen oda jött hozzám, és mélyen a szemembe nézve azt kérdezte:
- Megtetszik engedni, hogy vegyek magának egy csokoládét?
2011. augusztus 8.
Második alkalommal voltunk Zsuzsimmal Ajakon. Egyhetes képzőművész alkotótáborban. Tavaly Csorba István Kadosa festőművész barátomnak, a tábor szakmai vezetőjének jóvoltából, az idén már „bedolgozott”, oszlopos tagként. Én, aki nem festek, és nem is faragok, amolyan másodlagos, kettős szerepkörben – sofőr és mára, a hagyományossá vált irodalmi est szereplőjeként – élveztem vendéglátóim vendégszeretetét. .
Az idén, a korábbiaktól eltérően - felnőtt alkotókon kívül – tehetségkutató kurzust is indítottak hazai és határon-túli fiatalok részére. Mintegy 30 fiatal érkezett helyből, az ország különböző településeiről, országhatáron túlról.
Rozinka Laci táborvezető, az ikonfestés és agyagformázást kiegészítő szellemi tornaként versíró pályázatot hirdetett. Egészen pontosan, a megmérettetésen indulóknak ki kellett választaniuk egy festményt, és a festményen látható alaptémáról kellett verset írni. Ahogy jön, ahogy kikívánkozik az ember gyermekéből. Az élményről, amit a festmény közvetít, elmond nekünk. Valakinek.
A versművek leadásának délelőttjén – tekintettel több bizonytalankodó indulóra – Laci megkért, igény szerint segítsek a rászorulóknak a versek ráncba szedésében, ha kell megformázásában.
Szolgáltatásomra öt-hat fiatal jelentkezett. Ellátva őket gyakorlati jó tanácsokkal, figyelmem, érdeklődésemet egyre inkább egy komoly, 14 év körüli fekete hajú fiú kötötte le.
Jézus Genezáreti tavi hajóútját választotta verstémának, a tanítványokkal. Mély líraiságról árulkodó négysorost hozott össze teljesen egyedül. Azt finomítva, egy újabb négysorost ragasztottunk a vershez – közös erővel -, beleszőve utolsó sorába a főmondanivalót, az emberek kishitűségről, miközben szót váltottunk a versírás egy-némely alapelvéről. Is.
Beszélgetés közben megtudtam, hogy a Királyhelmecről /Pribenyík/ érkezett Eduard – bár füllel érzékelhetően szinte tökéletesen beszéli az egyetlen magyar nemzetiségű nagymamájától tanult - nem anya - magyar nyelvet, azonban, mivel szlovák nyelvű iskolában tanul, a magyar helyesírás nem került érdeklődésének középpontjába. Ezidáig. Így azután nemcsak a vers kiagyalásában, annak papírra rögzítésében is kérte, igényelte segítségemet.
A közös feladat továbbszaporodásával, továbberősödött érdeklődésem a fiú iránt.
A közös munka - talán még inkább az eredmény -, érezhetően mély nyomot hagyott Eduardban is. Amikor a kétszer négysoros keresztrímes strófák végleges formát nyertek az irkapapíron, két kezébe fogva azt, elvonult a szoba sarkába. Egy másik fiú versét fésülgetvén, szemem sarkából követtem, figyeltem. A munka elvégeztével sem lankadt figyelmem alkalmi tanítványom iránt.
Eduard átszellemült arccal nézte,… nézte a papírlapra írt két versszakot - félfenékkel a sarokban álló székre telepedve -, időnként rám emelve tekintetét. Megpróbáltam belebújni ennek a tizenéves nagyon komoly szlovák fiúnak a bőrébe, vajon mi zajlik a lelkében most, hogy élete első saját „magyar költemény”-ét tartja a kezében? Vajon mit jelent ez számára? Egyszeri kaland? Valaminek a kezdete? /Aznap este az eredményhirdetésénél Eduard Prascák verse a zsűri különdíját kapta, a: „határon túli katagória”-ban./
Eduard ült, nézte a papírlapot - szájáról leolvasva, többször végigfutott a két strófán – azután egyszer csak felállt. Egészen pontosan: lassan állt fel – kivárva, míg a többi fiúval elvégeztem dolgomat -, majd ugyanolyan lassan, méltóságteljesen oda jött hozzám, és mélyen a szemembe nézve azt kérdezte:
- Megtetszik engedni, hogy vegyek magának egy csokoládét?
2011. augusztus 8.