Mélyről jött, a szegénység legaljáról „ Csöri”, Halász Imréné. Született Kirchner-Czibula Erzsébet, 1935-ben a ráckevei szőlőkben, GODÁNYON. 1945-ben Szigetbecsére költöztek, itt is a falu szélére, a Dunasor utolsó nádfedeles házába. 10 éves korától maga kereste a kenyerét, volt napszámos, építőmunkás a Becsei Állami Gazdaságban, gyümölcsválogató a pesti konzervgyárban. Nyolcadikos bizonyítványt, majd szakmát a Csepel Autógyárban szerzett. Jólelkű, versszerető, közösségi ember volt, kedves és törékeny, mint az édesanyja. Mint az édesanyja, ő is sokat betegeskedett. 73 éves korában a legembertelenebb betegség, az Alzheimer-kór vitte el.
Csöri 2008. december 29.
/ Szigetszentmiklós, Temető/
Szigetbecse legszebb lánya.
Jenny von Wastphalen asszony.
Halász Becz Imre múzsája, a Mi Csörink!
Szomorú szívvel jöttünk ma ide. Búcsúzni.
Búcsúzom a magam, a szigethalmi barátok, valamennyiünk nevében. A jó baráttól, aki még betegségedben is mennyi meleg percet szereztél nekünk. Engedted, hogy szeressünk, és Te a szereteteddel fizetted azt vissza.
Szörnyű betegséged, amely gyermekké öregbíti a felnőttet, szemedbe varázsolta azt a tisztaságot, amivel csak az őszinte gyermek tud „ordítozni, toporzékolni”. És szeretni. Az odafigyelésért meleg tekintet, meleg kézfogás volt a válaszod.
50 év egy ember oldalán. Önmagában is, kimondani is sok. Egy költő oldalán, akinek nemcsak az élete párja, a múzsája is Te voltál. Az utolsó pillanatig.
„Csöri még itt van, itt vagyok vele –
Csörikém arca már maga az Ősz,
még ott van rajta a fürtök mosolya,
még ott van rajta 50 boldog év,
de bűneimet lemosó sírása is ott van –
És az eső zuhog ránk, azóta is. S.O.S.! Esik. /H.I./
Tűrtél és szerettél. Viselted a hétköznapok kevés jó-ját, és örültél a még kevesebb ünnepeknek.
Nagy nőcsábász ma is,
bár verset már nem ír,
kilószám kopik mégis
a merített papír,
éjjel fölkelti
Jenny von Wastphalen asszonyt:
Kedves,
figyeljen!
milyen címet találtam
Proudon ellen?
A FILOZÓFIA NYOMORA,
s nem a NYOMOR FILOZÓFIÁJA.
Gut? Ja! Jaaa! Nagy hecc lesz.
Kíváncsi vagyok
mit mond rá Engels?
És maga? Magácska, drága?
Az asszony szegény újra elalszik,
míg Károlyban fortyog a mérge.
Mit várjon akkor a többiektől:
londoniaktól, brüsszeliektől,
ha ez a nő se…?!
Aztán a hajnal,
ahogy vörösen kiforr az égre,
odabuktatja kimerült fejét,
oroszlán fejét Jenny szívére. /Halász I.: Marx Párizsban/
A fiatalság elmúlik, de a szerelem?
„Csöri, drága párom,
kék kórházi ágyon
látom a drótokat,
a futó zöld számokat –
Elszámoltam már magammal én is.
Már tudjuk az élet:
minden megtörténhet.
Múló mosolyunkat,
ha volt is: jóságunkat
kutyák szedik szét maholnap, Szívem
Hát megérte, Párom
e romlott világon
mégis jónak lenned? –
s másokért szenvedned
értük, akik kővel dobtak vissza?
Én is kődobálód,
hogy ágyadnál állok,
most rémlik fel bennem:
mit nem tettem? – s tettem? –
de betegen is Te vagy a legdrágább.
Nőm, társicskám, lányom,
tűzsebzett virágom,
egyedül, egyedül,
csak sírás kívül, belül
– hűlt konyhánkból suttogom: szeretlek!
Szeretlek, szeretlek,
mint a húszévesek,
akik még nem tudják,
bár naponta kimondják:
milyen súlya van egyetlen szónak.
Hát két halhatatlan,
ne csak nagyfiunkban,
mi éljünk még cseppet.
Aztán már csak a versek
őrizzék, őrzik: kik is voltunk.
Csöri!
Megőriznek a versek, megőrzünk mi is a szívünkben.
Isten áldjon, drága barátom. Drága barátunk!
/2008. december 29. Balázs Sándor/
Szigetbecse legszebb lánya.
Jenny von Wastphalen asszony.
Halász Becz Imre múzsája, a Mi Csörink!
Szomorú szívvel jöttünk ma ide. Búcsúzni.
Búcsúzom a magam, a szigethalmi barátok, valamennyiünk nevében. A jó baráttól, aki még betegségedben is mennyi meleg percet szereztél nekünk. Engedted, hogy szeressünk, és Te a szereteteddel fizetted azt vissza.
Szörnyű betegséged, amely gyermekké öregbíti a felnőttet, szemedbe varázsolta azt a tisztaságot, amivel csak az őszinte gyermek tud „ordítozni, toporzékolni”. És szeretni. Az odafigyelésért meleg tekintet, meleg kézfogás volt a válaszod.
50 év egy ember oldalán. Önmagában is, kimondani is sok. Egy költő oldalán, akinek nemcsak az élete párja, a múzsája is Te voltál. Az utolsó pillanatig.
„Csöri még itt van, itt vagyok vele –
Csörikém arca már maga az Ősz,
még ott van rajta a fürtök mosolya,
még ott van rajta 50 boldog év,
de bűneimet lemosó sírása is ott van –
És az eső zuhog ránk, azóta is. S.O.S.! Esik. /H.I./
Tűrtél és szerettél. Viselted a hétköznapok kevés jó-ját, és örültél a még kevesebb ünnepeknek.
Nagy nőcsábász ma is,
bár verset már nem ír,
kilószám kopik mégis
a merített papír,
éjjel fölkelti
Jenny von Wastphalen asszonyt:
Kedves,
figyeljen!
milyen címet találtam
Proudon ellen?
A FILOZÓFIA NYOMORA,
s nem a NYOMOR FILOZÓFIÁJA.
Gut? Ja! Jaaa! Nagy hecc lesz.
Kíváncsi vagyok
mit mond rá Engels?
És maga? Magácska, drága?
Az asszony szegény újra elalszik,
míg Károlyban fortyog a mérge.
Mit várjon akkor a többiektől:
londoniaktól, brüsszeliektől,
ha ez a nő se…?!
Aztán a hajnal,
ahogy vörösen kiforr az égre,
odabuktatja kimerült fejét,
oroszlán fejét Jenny szívére. /Halász I.: Marx Párizsban/
A fiatalság elmúlik, de a szerelem?
„Csöri, drága párom,
kék kórházi ágyon
látom a drótokat,
a futó zöld számokat –
Elszámoltam már magammal én is.
Már tudjuk az élet:
minden megtörténhet.
Múló mosolyunkat,
ha volt is: jóságunkat
kutyák szedik szét maholnap, Szívem
Hát megérte, Párom
e romlott világon
mégis jónak lenned? –
s másokért szenvedned
értük, akik kővel dobtak vissza?
Én is kődobálód,
hogy ágyadnál állok,
most rémlik fel bennem:
mit nem tettem? – s tettem? –
de betegen is Te vagy a legdrágább.
Nőm, társicskám, lányom,
tűzsebzett virágom,
egyedül, egyedül,
csak sírás kívül, belül
– hűlt konyhánkból suttogom: szeretlek!
Szeretlek, szeretlek,
mint a húszévesek,
akik még nem tudják,
bár naponta kimondják:
milyen súlya van egyetlen szónak.
Hát két halhatatlan,
ne csak nagyfiunkban,
mi éljünk még cseppet.
Aztán már csak a versek
őrizzék, őrzik: kik is voltunk.
Csöri!
Megőriznek a versek, megőrzünk mi is a szívünkben.
Isten áldjon, drága barátom. Drága barátunk!
/2008. december 29. Balázs Sándor/