1939-2008. Tapolcán született az Oncsa soron. Hetediknek az édestestvérek közül, kilencediknek a féltestvérekkel.
Ajkán élt, sofőrként ment nyugdíjba. Egész életébe írónak készült, de írásai csak nyugdíjas korában jelentek meg, az Accordia kiadó antológiáiban.
Dr. Balázs Tibor író, költő, az ACCORDIA kiadó tulajdonosa azt írja róla: Őstehetség - mondhatnánk róla. Őstehetség – mondom én, még hangsúlyosabban, mint ahogy ez itt most soraimból „kihallik”. „Vadon nőtt gyöngyvirág”.
Az Oncsa sor című novelláskötete 2007. Karácsonyán jelent meg, ugyancsak az Accordia gondozásában.
… „az írás vágya végigkísérte életemet. Írtam. Minden írásomat vagy a tűzbe dobtam, vagy a szemétkosárba. 61 éves lettem. Ekkor is feszített az írás. Állandóan a gyermekkorom, a Kovácsok, a mi családunk sorsa járt az eszemben. Írni kellene, írni kellene! – ezt éreztem, de nem írtam. Ekkor kaptam levelet az 59 éves öcsémtől.
Janeszkám, öregszem. Ennek legfeltűnőbb jele az, hogy rengeteget gondolok a régmúltra, a gyermekkorunkra –írta. Ugyanekkor Édesanyám is üzent a Mennyországból: Írjál fiam! Ha boldog akarsz lenni, akkor írjál! Majd én vezetem a tolladat!
És írni kezdtem…” /részlet az ONCSA SOR előszavából./
…és az utolsó sorok:
Te, rák!
Nem gondolod,
Hogy nem te,
Hanem Ibolyák, Ilonák és Terák
Tennének boldoggá engemet?
Hogy nyalnád ki a seggemet!
Te ronda rák!
ÚGY LEGYEN!
Uram Istenem, Teremtőm, köszönöm! Köszönöm, hogy megteremtettél! Köszönöm a nappal főző, mosó, meszelő, este mesét olvasó, éneket tanító, éjszaka hozzád fohászkodó Édesanyámat! Köszönöm részeges, de tisztességes, munkára nevelő, anekdotázó Apámat! Köszönöm a nyolc édestestvéremet, köszönöm a kettő féltestvérem. Szegény családba születtem, köszönet érte, hálás vagyok neked, hogy élek! Pedig négyévesen kútba estem, de te kihoztál. Négyévesen rám gyulladt a ház, de te kihoztál. Négyévesen torokgyíkot kaptam. "Hamarosan angyal lesz a mennyországban a Jancsi fiából" - mondta az orvos Édesanyámnak. "Ágyesz, bugyesz, kampec" - mondták a szomszédunkban lakó cigányok, miközben tízesével hányták rám a keresztet. De Te, Uram, azt mondtad:
"Nekem nem kell ez a Belzebúb csemete! Van nekem elég gondom itt a mennyországban. Törődjön, kínlódjon vele az Édesanyja, a mezítlábas Margit néni" - és büdös petróleumot öntöttél a torkomra, és élve hagytál, és megmentettél a mennyországba jutástól. Köszönöm. Rengeteg hálával tartozom neked, mert rengeteget adtál. Adtál világháborút. Emlékszem ...
Este volt. Világítási tilalmat rendeltek el, sötétségbe borult a város. Tilos volt lámpát gyújtani. Nyugat felől jöttek a Liberátorok, a halált hozó bombázógépek. Félelmetes volt a búgásuk. Odaértek az ONCSA sor fölé, a házunk fölé. Százan voltak. Olyan rémisztő volt a zúgásuk, hogy összeszorult a fenekem lyuka, nem bírtam kakilni. Köszönöm, Uram.
Adtál Uram, tetűt, bolhát, poloskát. Adtál hasmenést, adtál székrekedést, adtál aranyeret. Adtál rozoga, szalmazsákos, lepedő nélküli ágyat. Adtál csámpás, macskalábú, repedt, füstölgő sparheltet. "Ahol a füst, ott a meleg" - mondták a cigányok. De te nem hallgattál rájuk, mert nekünk a füst mellé hideget adtál. Hidegek, füstöltek lettünk, azért élek sokáig, köszönöm!
Adtál üres gyomrot, adtál tele bendőt is. Köszönöm! Adtál sok-sok zsizsikes babot, Adtál rengeteg mácsikot, adtál tengernyi kukoricakását, köszönöm!
Adtál becsületes, jó tanítókat, hálás vagyok érte. Adtál jószívű barátokat, adtál hűséges kutyát, adtál hűtlen szeretőt. Adtál szép nőt, adtál még szebb nőt. Hűséges asszonyt - azt nem adtál. Köszönöm!
Saját szaromba nyomták orrom. Köszönöm! Elölről szemközt köptek, hátulról belém rúgtak. Köszönöm! Átéltem háborút, ellenforradalmat, forradalmat, reformot, demokráciát. Volt részem fasizmusban. "Zsidó vagy?" "Nem." "Cigány vagy?" "Nem." "Magyar vagy?" "Igen." "Akkor nem kell menned gázkamrába" - mondták.
Volt részem kommunisták uralmában. "Istentagadó vagy?" "Nem." "Hívő vagy?" "Igen." "Bolondokházába vele" - mondták és elvittek. Köszönöm!
Megéltem évszázadváltást, megéltem évezredváltást, megéltem teljes napfogyatkozást. Köszönöm, Uram! Megéltem, hogy felfedezték a világegyetemet, és közben elvesztettem hitemet. Mea culpa!
Adtál, Uram, jó, futó lábakat, de adtál reumát is. Köszönöm! Soha senki nem adott annyit, mint te. Soha senki nem vett el tőlem annyit, mint te. .Elvetted csontfogaim, adtál műfogsort. Elvetted dús hajam, adtál kopaszságot. Elvetted hallásom, adtál hallucinációt. Közelre nem látok, íráshoz, olvasáshoz szemüveg kell. Messzirelátóvá tettél. Köszönöm! Elvetted eszemet, adtál helyette őrültséget. Őrültségemben tisztánlátóvá tettél. ELMEBETEG AZ, AZ EMBER, AKI EBBEN AZ ŐRÜLT VILÁGBAN NORMÁLISNAK VALLJA MAGÁT.
"Én megtanultam bolondok közt eltűrni önnön őrültségemet. Dühöngtem volna én is annyiszor, de tébolyuk nem engedett." Köszönöm, édes Istenem! Uram! Adtál éneklő édesanyát, daloló testvéreket. Elvetted gyermekhangomat, adtál helyette fáradt, rekedt hangot. De megőrizted gyermekdalaimat:
Megy a gyermek vándorútra,
Egyik dombról a másikra.
Aki tudja, meg ne mondja,
Merre visz a gyermek útja.
Lalla-lalla-lalla-lalla-lalla-lalla-laaaa
Lalla-lalla-lalla-lalla-lalla-lalla-laaaaaaaaaaaaa
Köszönöm, Istenem! Megtanítottál, Uram, sírni, megtanítottál nevetni. Megtanítottál sírva nevetni. Köszönöm! Kaptam tőled hideget, meleget. Megadtál mindent. Mindent megadtál. Adtál ...
De nem! Nem adtál meg mindent. TOLLTARTÓT, azt nem adtál! Nem adtál tolltartót! Miért nem adtál nekem tolltartót? Hányszor kértem tőled tolltartót? Hányszor imádkoztam hozzád tolltartóért? De te nem adtál tolltartót. Nem adtál, mert irigy vagy. Nekem ne mondd azt, hogy a mennyországban nincs tolltartó. Van tolltartód! Van, mert a gazdagoknak adtál tolltartót. De te kivételeztél! Pedig nekem nem kellett volna új tolltartó. Kopott tolltartó is jó lett volna, csak lettek volna rekeszei, lett volna lezárható teteje.
Mennyi mindent tettem volna a tolltartómba! Tettem volna bele ceruzát, radírt, tollszárat, tollhegyet. Tettem volna bele színes krétát, pirosra festett agyaggolyót, aranyozott katonakabátgombot, ziherejsztűt, pipacsszirmot, búzavirágot, pipitért, hétpöttyös katicabogarat, lószőrt a Márkus bácsi lovának a farkából.
De te nem adtál tolltartót. Most már nem is kell tolltartó!
Van az előszobám falán egy kép, Szent Józsefet ábrázolja, amint vezet egy szamarat.
A szamáron ül Szűz Mária. Mennek Betlehembe. Most odamegyek, letérdelek e kép elé. Imádkozom: Istenem! Én megbocsátom neked ezt a tolltartó ügyet, ha te is megbocsátod az én bűneimet.
Ámen.
Nekünk is üzen a "kilencedik
/Egy vékonyka életmű olvasása közben/
Akár József Attila versével is kezdhetném ezt a megemlékezést:
"E világon, ha ütsz tanyát,/ hétszer szüljön meg az anyád."
Vagy kilencszer: kilencediknek! - tehetném hozzá… De, hogy az elején kezdjem. SZIGETHALMON, a fiatal város, még fiatalabb KULTURÁLIS BARÁTI KÖRÉNEK 2007-es őszi rendezvényén - sok értékes, értelmes ember között - találkoztam v a l a k i v e l, egy vendéggel, kiről hamar meg kellett állapítanom, hogy alig ismerten máris VALAKI. Ő Kovács János, a hajdani sofőr. Pontosabban KOVÁCS JANESZ, mert a kovácsjánosokból több ezren futkostak, s futkosnak ma is az ország útjain. Mert ő, Janesz - a haveroknak Kenedy is - az az ember, aki élete során nemcsak a volánt - a tollát is becsülettel kormányozta a tisztesség, a jóság, a szeretet, a szépség felé. Írt verseket, vagy 250-300 levél-novellát. Ő az a János-Janesz, aki 60-on túl is meg tudott maradni srácnak "koszos fülű" jó testvérnek, apját szerető jó gyereknek, jó embernek, jó magyarnak…
Mintha éppen gunyorosan nevetni - vagy sírni? - készülne, nézett rám, váratlan tisztelőjére a szigethalmi baráti forgatagban.
Igen! - figyeltem keresetlen, töredezett válaszait - ez az ember olyasféle ősthetség, mint amilyen a segédmunkás Rideg Sándor lehetett, amikor a 30-as években, hóna alatt az "Indul a bakterház" kéziratával bekopogott a NÉPSZAVA szerkesztőségébe. Az általa leírt Oncsa sor akár a bakterház lehetne, s ő mag, az örökké éhes, örökké veszekedő kisfiú "Bendegúz". (Igaz, szelídebb kivitelben.) Pedig még csak négy, szűkre szabott elbeszélését olvastam ekkor. A "Sztálin apánkról írta AZ ÉN PÉLDAKÉPEM-et, a Jóistenhez fohászkodó ÚGY LEGYENT, a NÓBEL-DÍJ-at, s az APÁM MESÉL sorozat - Móricz Joó Györgyére emlékeztető - három darabja egyikét.
Jóízűen fel-felkacagtam olvasásuk közben, pedig inkább elszomorodnom illett volna. Mi, akik a Horthy-korszak végén voltunk kisgyerekek, 6-7 évesen éltük meg a frontot, kiskamaszként a Rákosi-éra padlássöprő korszakát, túl sokat tudunk a szegénységről. De ez a szegénység, amiben ez a Kovács család kilencedik gyereke, Janesz felnőtt, szinte már kibeszélhetetlen. Az ő szegénységük akkora volt, hogy szinte a csillagokig ért fel! Nekem, leszámítva a háború utolsó évét - ekkor én is autógumi-talpú mamuszban jártam, mindig volt rendes lábbelim. Janesz már elmúlt 9 éves, amikor cipő került a lábára, s ment velük boldogan, , ahová mindig is vágyott, az ISKOLÁBA!
A tapolcai ONCSA telepen (Országos Népi és Családvédelmi Alap-ból épített házakban) sokan jártak mezítláb. Mosónő anyja, HALÁK MARGIT, is mezítlábasan állt a módosabb családok teknői mellé… Két mondat a Janesz festette szegénységről: "Mikor Pesten tanultam, Manci féltestvéreméknél ettem először olyan fánkot, amelyen lekvár is volt"; "Véget ért a háború, s 8 hónapos kis hugom, Évike éhen halt? Maradtunk (édes) testvérek nyolcan." És még két mondat a háborúról. Egyik a szókimondó kisgyerek brutális őszinteségével: "Mikor telepünk fölött, iszonyú zúgással átszálltak a bombázó gépek, az olyan félelmetes volt, hogy összeszorult a fenekem luka, kakálni se tudtam." Majd bölcseletet is fűz a történtekhez: "A háborút azért találták ki, hogy dicsőség legyen embert ölni."
De békében is meg lehet halni, hősies küzdelemben az életért! (Rákban például.!) Mint a nagycsalád számos tagja, fájdalom, már ő sincs köztünk, őt is a rák vitte el. Utolsónak ment el a testvérek közül. De a szíve, a lelke, mondatai mögül ki-kivillanó mosolya itt maradt velünk. Itt maradt kinyomtatva 117 oldalon, öt fejezetre osztva, 39 elbeszélésben (elbeszélés-magban) a megírt, többnyire elégetett 300-ból! De az életmű így is teljes.
A kis könyvecske címe: ONCSA SOR. A kötetben akad 2-3, meg 16 oldalas (ÉDESANYÁM; A TOLVAJ; BALSORSOM) és egyoldalas, meg kilencsoros írás is (LACI ÉS A GYÓNÁS; KÉRDÉS) .
Ezek a művek többnyire levélként születtek meg. Az egyre jobban elmagányosodó, nosztalgiázó Laci öccsének, a doktor úrnak, s az immár égbe költözött mezítlábas mosónő édesanyjának tiszteletére írta őket. Hála három jó szemű, jó fülű embernek, MILÁNOVICS DANICA asszonynak, aki össze gyűjtötte és DR. BALÁZS TIBOR úrnak, az A c c o r d i A Kiadó igazgatójának, aki közzétette ezeket az írásokat. Valamint egy fantasztikus családtagnak, egy Kovács unokának PUTTERER ANTAL-nak, aki finanszírozta a könyv kiadását.
Végül is milyenek ezek a "levél-novellák"?
Olvastatják magukat. Semmi csináltság, semmi erőlködés bennük. A kisgyerekkort úgy megidézni, mint Janesz, csak Pap Károlynak sikerült Azarel Gyuri alakjában. Gyuri jómódú zsidó fiúcska, Jancsi mezítlábas kis senki, mégis mindkettőjük "világgámenése" olyan, mintha együtt indulnának. Ugyanaz a "jogos" sértettség, ugyanaz a dac, kíváncsiság. (A kisgyerekek köztársaságában még egyenlőek vagyunk.)
De olvassuk tovább ezt a vékonyka "palack-postát", benne Janesz üzeneteivel. Például amint éppen kocsihajtó apjától tanult, aki a kaptatónál a lusta Csillagot nem bántotta, de az ostora ott csattogott végig a húzó Szellő hátán. "Tudod, fiam, azt a lovat kell ütni, amelyik húz". Nem mondja ki, csak sugallja, a szomorú igazságot: Így működik a társadalom is!
S ha a nevetés a szánkra fagy, amikor végig olvassuk a különös köszönő-számonkérő imát, az ÚGY LEGYEN-t, vagy hasunk fogva kiröhögjük magunkat
A Sztálint dicsőítő Házi feladaton, számoljunk is. Mi is történt velünk az elmúlt 60-70 évben? Vegyük példának az ő családjukat…
Az édes testvérek közül - szorgalmuk, előmenetelük alapján öten lehettek volna mérnökök, tanárok (Vagy József Attila díjas novellista). De csak hárman jutottak el az érettségiig, s csak egy, az 1941-ben született Laci az egyetemig, amit summa cum laude be is fejezett. Micsoda pazarlása ez a tehetségnek! És micsoda pazarlása az életünknek. A testvérek átlag életkora 49 év!
A kilencedik, a helyettük is, a nevükben is szóló "Janesz" élt közülük majdnem a legtovább: 69 évet! Bözsi testvére 81 évesen halt meg tavaly.
… Mikor leteszem Kovács Janesz-János vékonyan is vastag könyvét - ismerve a mai, honi állapotokat - hosszan eltűnődöm: Az ONCSA SOR valóban már csak a múlté? Történelem? Vagy épülnek még ma is az új, csak nevükben más ONCSA sorok?
/Halász Imre/
Kovács Janesz, az író
Elment. 2008. március 14.-én hajnalban. Örök pihenőjét - végakaratában szülőhelyén, Tapolca város öregtemetőjében édesapja, édesanyja és Pali bátyja mellett - még életében maga választotta ki. Akaratának a család 2008. március 19.–én eleget tett.
Elment Kovács János nyugdíjas sofőr – magaválasztotta művésznevén „fröccsöntő”, az ajkai Rigó kocsmából -, asztaltársaságunk barátja. Jóbarát.
Elment Kovács Janesz író, akiről kiadója Dr. Balázs Tibor író, költő, az ACCORDIA tulajdonosa így ír: Őstehetség - mondhatnánk róla. Őstehetség – mondom én, még hangsúlyosabban, mint ahogy ez itt most soraimból „kihallik”. „Vadon nőtt gyöngyvirág”.
Amikor 2006. - ban az Accordia kiadó könyvbemutatóján Kővári Tibor társaságában először találkoztunk a helyén egy percig megülni nem tudó izgága emberrel, még csak a figyelmünket keltette fel, de amikor saját felolvasásban meghallottuk „Az én példaképem” című írását, tudtuk, hogy sokkal többet kell megtudnunk róla, mint azt hogy ír. Megtörtént. A bemutató utáni megismerkedésünket számtalan levelezés, és személyes találkozás követte. Meghívásunkra több ízben részt vett társaságunk rendezvényein. Igazi jóbarátság – ha rövid ideig tartó is, de életre szóló barátság - alakult.
Még általános iskolában, amikor magyar tanárunk Kálmán tanító bácsi felolvasásában először hallottam a „Hét krajcár”-t – kötelező tananyag volt – lúdbőrös lett a hátam, és azóta is, ahányszor csak olvasom, vagy eszembe jut. Amikor Janesz „Úgy legyen!” – jét olvastam – kockáslapra kézzel írt levélben küldte el nekem - ugyanaz az érzés kerített hatalmába, és tart fogva. Azóta is. Janesznak valami kimondhatatlanul ösztönös érzéke volt ahhoz, hogy megszólítsa bennünk azt az embert, akit lehet még magunk sem ismerünk igazából.
Igaza van Dr. Balázs Tibornak, miszerint az „Úgy legyen” Móricz Zsigmond - i mélységű elbeszélés. Meg – a többi is.
Kovács Janesz egész életében író szeretett volna, akart lenni. Tragikus fintora, vagy elégtétele/?/az életnek, hogy a halálos ágyán érhette meg a nyugdíjas sofőr, de megérte, hogy 2007. Karácsonyán a család – Janesz Jézuskája – elhozta neki az első önálló kötetét az ONCSA SOR - t.
Lehet, nem túl gazdag az életanyag, amit ránk hagyott, lehet, hogy Kovács Janesz sosem fog Nobel-díjat kapni, - mint ahogy azt egyik novellájában szerette volna - lehet. De az nem történhet meg, hogy mint oly sokan, nyomtalanul eltűnjön az ismeretlenség süllyesztőjében. Hogy ez valóban ne következzen be, nekünk kortársaknak, barátoknak, az IRKA Irodalmi és Képzőművész Asztaltársaságnak - amelynek 2008 áprilisában posztumusz tagja lett – sok tennivalója lesz, és mi ezt büszkén felvállaljuk.
Nyugodj békében barátunk, nyugodj békében Kovács Janesz. Író.
/2008. április 2. Balázs Sándor /
„A betegség
- Kovács úr, problémák vannak – mondta ma délelőtt a sebész főorvos úr.
- Tudom, Kevés a nyugdíjam.
- Meg kell sürgősen műteni magát. El kell távolítani a gyomrát. Kifejlett gyomorrákja van.
- Örvendek. Mennyire sürgős a dolog? Már ma meg kell műteni?
- Annyira azért nem sürgős. Át kell esnie egy-két vizsgálaton. 28-án befekszik ide a körházba, két nap múlva megműtjük, hacsak nem találunk valami kizáró okot.
- Ennyi az egész?
- Örülök, hogy nem esik pánikba.
- Majd otthon…
2007. február 17.
Ma voltam Budapesten az Accordia kiadó ünnepi könyvbemutatóján. Az Antológiában nekem is megjelent egy írásom A macskaszemű címmel. Én olvastam fel. Egy fél évvel ezelőtt sokkalta nagyobb sikerem volt az Úgy legyen című írásommal. Úgy érzem, ma az udvarias szokásos tapsnál alig kaptam valamivel többet, A betegségemről nem szólam senkinek.
2007. február 19.
Voltam Százhalombattán, meglátogattam az öcsém sírját. „Rövidesen találkozunk”-kal köszöntem el tőle. Elmentem az Accordia Kiadóhoz, elmondtam, mi van. A főnök – Balázs Tibor – azzal köszönt el tőlem. „ Küdelemre föl János, meg fogod nyerni ezt a harcot!” Tudta, hogy ez nem igaz, de azt mégse mondhatta: tehetsz bármit, így is-úgy is hamarosan elpatkolsz!
Jól nevelt ember a Tibor, nem olyan, mint én.”
Részlet, Kovács Janesz: ONCSA SOR
Ajkán élt, sofőrként ment nyugdíjba. Egész életébe írónak készült, de írásai csak nyugdíjas korában jelentek meg, az Accordia kiadó antológiáiban.
Dr. Balázs Tibor író, költő, az ACCORDIA kiadó tulajdonosa azt írja róla: Őstehetség - mondhatnánk róla. Őstehetség – mondom én, még hangsúlyosabban, mint ahogy ez itt most soraimból „kihallik”. „Vadon nőtt gyöngyvirág”.
Az Oncsa sor című novelláskötete 2007. Karácsonyán jelent meg, ugyancsak az Accordia gondozásában.
… „az írás vágya végigkísérte életemet. Írtam. Minden írásomat vagy a tűzbe dobtam, vagy a szemétkosárba. 61 éves lettem. Ekkor is feszített az írás. Állandóan a gyermekkorom, a Kovácsok, a mi családunk sorsa járt az eszemben. Írni kellene, írni kellene! – ezt éreztem, de nem írtam. Ekkor kaptam levelet az 59 éves öcsémtől.
Janeszkám, öregszem. Ennek legfeltűnőbb jele az, hogy rengeteget gondolok a régmúltra, a gyermekkorunkra –írta. Ugyanekkor Édesanyám is üzent a Mennyországból: Írjál fiam! Ha boldog akarsz lenni, akkor írjál! Majd én vezetem a tolladat!
És írni kezdtem…” /részlet az ONCSA SOR előszavából./
…és az utolsó sorok:
Te, rák!
Nem gondolod,
Hogy nem te,
Hanem Ibolyák, Ilonák és Terák
Tennének boldoggá engemet?
Hogy nyalnád ki a seggemet!
Te ronda rák!
ÚGY LEGYEN!
Uram Istenem, Teremtőm, köszönöm! Köszönöm, hogy megteremtettél! Köszönöm a nappal főző, mosó, meszelő, este mesét olvasó, éneket tanító, éjszaka hozzád fohászkodó Édesanyámat! Köszönöm részeges, de tisztességes, munkára nevelő, anekdotázó Apámat! Köszönöm a nyolc édestestvéremet, köszönöm a kettő féltestvérem. Szegény családba születtem, köszönet érte, hálás vagyok neked, hogy élek! Pedig négyévesen kútba estem, de te kihoztál. Négyévesen rám gyulladt a ház, de te kihoztál. Négyévesen torokgyíkot kaptam. "Hamarosan angyal lesz a mennyországban a Jancsi fiából" - mondta az orvos Édesanyámnak. "Ágyesz, bugyesz, kampec" - mondták a szomszédunkban lakó cigányok, miközben tízesével hányták rám a keresztet. De Te, Uram, azt mondtad:
"Nekem nem kell ez a Belzebúb csemete! Van nekem elég gondom itt a mennyországban. Törődjön, kínlódjon vele az Édesanyja, a mezítlábas Margit néni" - és büdös petróleumot öntöttél a torkomra, és élve hagytál, és megmentettél a mennyországba jutástól. Köszönöm. Rengeteg hálával tartozom neked, mert rengeteget adtál. Adtál világháborút. Emlékszem ...
Este volt. Világítási tilalmat rendeltek el, sötétségbe borult a város. Tilos volt lámpát gyújtani. Nyugat felől jöttek a Liberátorok, a halált hozó bombázógépek. Félelmetes volt a búgásuk. Odaértek az ONCSA sor fölé, a házunk fölé. Százan voltak. Olyan rémisztő volt a zúgásuk, hogy összeszorult a fenekem lyuka, nem bírtam kakilni. Köszönöm, Uram.
Adtál Uram, tetűt, bolhát, poloskát. Adtál hasmenést, adtál székrekedést, adtál aranyeret. Adtál rozoga, szalmazsákos, lepedő nélküli ágyat. Adtál csámpás, macskalábú, repedt, füstölgő sparheltet. "Ahol a füst, ott a meleg" - mondták a cigányok. De te nem hallgattál rájuk, mert nekünk a füst mellé hideget adtál. Hidegek, füstöltek lettünk, azért élek sokáig, köszönöm!
Adtál üres gyomrot, adtál tele bendőt is. Köszönöm! Adtál sok-sok zsizsikes babot, Adtál rengeteg mácsikot, adtál tengernyi kukoricakását, köszönöm!
Adtál becsületes, jó tanítókat, hálás vagyok érte. Adtál jószívű barátokat, adtál hűséges kutyát, adtál hűtlen szeretőt. Adtál szép nőt, adtál még szebb nőt. Hűséges asszonyt - azt nem adtál. Köszönöm!
Saját szaromba nyomták orrom. Köszönöm! Elölről szemközt köptek, hátulról belém rúgtak. Köszönöm! Átéltem háborút, ellenforradalmat, forradalmat, reformot, demokráciát. Volt részem fasizmusban. "Zsidó vagy?" "Nem." "Cigány vagy?" "Nem." "Magyar vagy?" "Igen." "Akkor nem kell menned gázkamrába" - mondták.
Volt részem kommunisták uralmában. "Istentagadó vagy?" "Nem." "Hívő vagy?" "Igen." "Bolondokházába vele" - mondták és elvittek. Köszönöm!
Megéltem évszázadváltást, megéltem évezredváltást, megéltem teljes napfogyatkozást. Köszönöm, Uram! Megéltem, hogy felfedezték a világegyetemet, és közben elvesztettem hitemet. Mea culpa!
Adtál, Uram, jó, futó lábakat, de adtál reumát is. Köszönöm! Soha senki nem adott annyit, mint te. Soha senki nem vett el tőlem annyit, mint te. .Elvetted csontfogaim, adtál műfogsort. Elvetted dús hajam, adtál kopaszságot. Elvetted hallásom, adtál hallucinációt. Közelre nem látok, íráshoz, olvasáshoz szemüveg kell. Messzirelátóvá tettél. Köszönöm! Elvetted eszemet, adtál helyette őrültséget. Őrültségemben tisztánlátóvá tettél. ELMEBETEG AZ, AZ EMBER, AKI EBBEN AZ ŐRÜLT VILÁGBAN NORMÁLISNAK VALLJA MAGÁT.
"Én megtanultam bolondok közt eltűrni önnön őrültségemet. Dühöngtem volna én is annyiszor, de tébolyuk nem engedett." Köszönöm, édes Istenem! Uram! Adtál éneklő édesanyát, daloló testvéreket. Elvetted gyermekhangomat, adtál helyette fáradt, rekedt hangot. De megőrizted gyermekdalaimat:
Megy a gyermek vándorútra,
Egyik dombról a másikra.
Aki tudja, meg ne mondja,
Merre visz a gyermek útja.
Lalla-lalla-lalla-lalla-lalla-lalla-laaaa
Lalla-lalla-lalla-lalla-lalla-lalla-laaaaaaaaaaaaa
Köszönöm, Istenem! Megtanítottál, Uram, sírni, megtanítottál nevetni. Megtanítottál sírva nevetni. Köszönöm! Kaptam tőled hideget, meleget. Megadtál mindent. Mindent megadtál. Adtál ...
De nem! Nem adtál meg mindent. TOLLTARTÓT, azt nem adtál! Nem adtál tolltartót! Miért nem adtál nekem tolltartót? Hányszor kértem tőled tolltartót? Hányszor imádkoztam hozzád tolltartóért? De te nem adtál tolltartót. Nem adtál, mert irigy vagy. Nekem ne mondd azt, hogy a mennyországban nincs tolltartó. Van tolltartód! Van, mert a gazdagoknak adtál tolltartót. De te kivételeztél! Pedig nekem nem kellett volna új tolltartó. Kopott tolltartó is jó lett volna, csak lettek volna rekeszei, lett volna lezárható teteje.
Mennyi mindent tettem volna a tolltartómba! Tettem volna bele ceruzát, radírt, tollszárat, tollhegyet. Tettem volna bele színes krétát, pirosra festett agyaggolyót, aranyozott katonakabátgombot, ziherejsztűt, pipacsszirmot, búzavirágot, pipitért, hétpöttyös katicabogarat, lószőrt a Márkus bácsi lovának a farkából.
De te nem adtál tolltartót. Most már nem is kell tolltartó!
Van az előszobám falán egy kép, Szent Józsefet ábrázolja, amint vezet egy szamarat.
A szamáron ül Szűz Mária. Mennek Betlehembe. Most odamegyek, letérdelek e kép elé. Imádkozom: Istenem! Én megbocsátom neked ezt a tolltartó ügyet, ha te is megbocsátod az én bűneimet.
Ámen.
Nekünk is üzen a "kilencedik
/Egy vékonyka életmű olvasása közben/
Akár József Attila versével is kezdhetném ezt a megemlékezést:
"E világon, ha ütsz tanyát,/ hétszer szüljön meg az anyád."
Vagy kilencszer: kilencediknek! - tehetném hozzá… De, hogy az elején kezdjem. SZIGETHALMON, a fiatal város, még fiatalabb KULTURÁLIS BARÁTI KÖRÉNEK 2007-es őszi rendezvényén - sok értékes, értelmes ember között - találkoztam v a l a k i v e l, egy vendéggel, kiről hamar meg kellett állapítanom, hogy alig ismerten máris VALAKI. Ő Kovács János, a hajdani sofőr. Pontosabban KOVÁCS JANESZ, mert a kovácsjánosokból több ezren futkostak, s futkosnak ma is az ország útjain. Mert ő, Janesz - a haveroknak Kenedy is - az az ember, aki élete során nemcsak a volánt - a tollát is becsülettel kormányozta a tisztesség, a jóság, a szeretet, a szépség felé. Írt verseket, vagy 250-300 levél-novellát. Ő az a János-Janesz, aki 60-on túl is meg tudott maradni srácnak "koszos fülű" jó testvérnek, apját szerető jó gyereknek, jó embernek, jó magyarnak…
Mintha éppen gunyorosan nevetni - vagy sírni? - készülne, nézett rám, váratlan tisztelőjére a szigethalmi baráti forgatagban.
Igen! - figyeltem keresetlen, töredezett válaszait - ez az ember olyasféle ősthetség, mint amilyen a segédmunkás Rideg Sándor lehetett, amikor a 30-as években, hóna alatt az "Indul a bakterház" kéziratával bekopogott a NÉPSZAVA szerkesztőségébe. Az általa leírt Oncsa sor akár a bakterház lehetne, s ő mag, az örökké éhes, örökké veszekedő kisfiú "Bendegúz". (Igaz, szelídebb kivitelben.) Pedig még csak négy, szűkre szabott elbeszélését olvastam ekkor. A "Sztálin apánkról írta AZ ÉN PÉLDAKÉPEM-et, a Jóistenhez fohászkodó ÚGY LEGYENT, a NÓBEL-DÍJ-at, s az APÁM MESÉL sorozat - Móricz Joó Györgyére emlékeztető - három darabja egyikét.
Jóízűen fel-felkacagtam olvasásuk közben, pedig inkább elszomorodnom illett volna. Mi, akik a Horthy-korszak végén voltunk kisgyerekek, 6-7 évesen éltük meg a frontot, kiskamaszként a Rákosi-éra padlássöprő korszakát, túl sokat tudunk a szegénységről. De ez a szegénység, amiben ez a Kovács család kilencedik gyereke, Janesz felnőtt, szinte már kibeszélhetetlen. Az ő szegénységük akkora volt, hogy szinte a csillagokig ért fel! Nekem, leszámítva a háború utolsó évét - ekkor én is autógumi-talpú mamuszban jártam, mindig volt rendes lábbelim. Janesz már elmúlt 9 éves, amikor cipő került a lábára, s ment velük boldogan, , ahová mindig is vágyott, az ISKOLÁBA!
A tapolcai ONCSA telepen (Országos Népi és Családvédelmi Alap-ból épített házakban) sokan jártak mezítláb. Mosónő anyja, HALÁK MARGIT, is mezítlábasan állt a módosabb családok teknői mellé… Két mondat a Janesz festette szegénységről: "Mikor Pesten tanultam, Manci féltestvéreméknél ettem először olyan fánkot, amelyen lekvár is volt"; "Véget ért a háború, s 8 hónapos kis hugom, Évike éhen halt? Maradtunk (édes) testvérek nyolcan." És még két mondat a háborúról. Egyik a szókimondó kisgyerek brutális őszinteségével: "Mikor telepünk fölött, iszonyú zúgással átszálltak a bombázó gépek, az olyan félelmetes volt, hogy összeszorult a fenekem luka, kakálni se tudtam." Majd bölcseletet is fűz a történtekhez: "A háborút azért találták ki, hogy dicsőség legyen embert ölni."
De békében is meg lehet halni, hősies küzdelemben az életért! (Rákban például.!) Mint a nagycsalád számos tagja, fájdalom, már ő sincs köztünk, őt is a rák vitte el. Utolsónak ment el a testvérek közül. De a szíve, a lelke, mondatai mögül ki-kivillanó mosolya itt maradt velünk. Itt maradt kinyomtatva 117 oldalon, öt fejezetre osztva, 39 elbeszélésben (elbeszélés-magban) a megírt, többnyire elégetett 300-ból! De az életmű így is teljes.
A kis könyvecske címe: ONCSA SOR. A kötetben akad 2-3, meg 16 oldalas (ÉDESANYÁM; A TOLVAJ; BALSORSOM) és egyoldalas, meg kilencsoros írás is (LACI ÉS A GYÓNÁS; KÉRDÉS) .
Ezek a művek többnyire levélként születtek meg. Az egyre jobban elmagányosodó, nosztalgiázó Laci öccsének, a doktor úrnak, s az immár égbe költözött mezítlábas mosónő édesanyjának tiszteletére írta őket. Hála három jó szemű, jó fülű embernek, MILÁNOVICS DANICA asszonynak, aki össze gyűjtötte és DR. BALÁZS TIBOR úrnak, az A c c o r d i A Kiadó igazgatójának, aki közzétette ezeket az írásokat. Valamint egy fantasztikus családtagnak, egy Kovács unokának PUTTERER ANTAL-nak, aki finanszírozta a könyv kiadását.
Végül is milyenek ezek a "levél-novellák"?
Olvastatják magukat. Semmi csináltság, semmi erőlködés bennük. A kisgyerekkort úgy megidézni, mint Janesz, csak Pap Károlynak sikerült Azarel Gyuri alakjában. Gyuri jómódú zsidó fiúcska, Jancsi mezítlábas kis senki, mégis mindkettőjük "világgámenése" olyan, mintha együtt indulnának. Ugyanaz a "jogos" sértettség, ugyanaz a dac, kíváncsiság. (A kisgyerekek köztársaságában még egyenlőek vagyunk.)
De olvassuk tovább ezt a vékonyka "palack-postát", benne Janesz üzeneteivel. Például amint éppen kocsihajtó apjától tanult, aki a kaptatónál a lusta Csillagot nem bántotta, de az ostora ott csattogott végig a húzó Szellő hátán. "Tudod, fiam, azt a lovat kell ütni, amelyik húz". Nem mondja ki, csak sugallja, a szomorú igazságot: Így működik a társadalom is!
S ha a nevetés a szánkra fagy, amikor végig olvassuk a különös köszönő-számonkérő imát, az ÚGY LEGYEN-t, vagy hasunk fogva kiröhögjük magunkat
A Sztálint dicsőítő Házi feladaton, számoljunk is. Mi is történt velünk az elmúlt 60-70 évben? Vegyük példának az ő családjukat…
Az édes testvérek közül - szorgalmuk, előmenetelük alapján öten lehettek volna mérnökök, tanárok (Vagy József Attila díjas novellista). De csak hárman jutottak el az érettségiig, s csak egy, az 1941-ben született Laci az egyetemig, amit summa cum laude be is fejezett. Micsoda pazarlása ez a tehetségnek! És micsoda pazarlása az életünknek. A testvérek átlag életkora 49 év!
A kilencedik, a helyettük is, a nevükben is szóló "Janesz" élt közülük majdnem a legtovább: 69 évet! Bözsi testvére 81 évesen halt meg tavaly.
… Mikor leteszem Kovács Janesz-János vékonyan is vastag könyvét - ismerve a mai, honi állapotokat - hosszan eltűnődöm: Az ONCSA SOR valóban már csak a múlté? Történelem? Vagy épülnek még ma is az új, csak nevükben más ONCSA sorok?
/Halász Imre/
Kovács Janesz, az író
Elment. 2008. március 14.-én hajnalban. Örök pihenőjét - végakaratában szülőhelyén, Tapolca város öregtemetőjében édesapja, édesanyja és Pali bátyja mellett - még életében maga választotta ki. Akaratának a család 2008. március 19.–én eleget tett.
Elment Kovács János nyugdíjas sofőr – magaválasztotta művésznevén „fröccsöntő”, az ajkai Rigó kocsmából -, asztaltársaságunk barátja. Jóbarát.
Elment Kovács Janesz író, akiről kiadója Dr. Balázs Tibor író, költő, az ACCORDIA tulajdonosa így ír: Őstehetség - mondhatnánk róla. Őstehetség – mondom én, még hangsúlyosabban, mint ahogy ez itt most soraimból „kihallik”. „Vadon nőtt gyöngyvirág”.
Amikor 2006. - ban az Accordia kiadó könyvbemutatóján Kővári Tibor társaságában először találkoztunk a helyén egy percig megülni nem tudó izgága emberrel, még csak a figyelmünket keltette fel, de amikor saját felolvasásban meghallottuk „Az én példaképem” című írását, tudtuk, hogy sokkal többet kell megtudnunk róla, mint azt hogy ír. Megtörtént. A bemutató utáni megismerkedésünket számtalan levelezés, és személyes találkozás követte. Meghívásunkra több ízben részt vett társaságunk rendezvényein. Igazi jóbarátság – ha rövid ideig tartó is, de életre szóló barátság - alakult.
Még általános iskolában, amikor magyar tanárunk Kálmán tanító bácsi felolvasásában először hallottam a „Hét krajcár”-t – kötelező tananyag volt – lúdbőrös lett a hátam, és azóta is, ahányszor csak olvasom, vagy eszembe jut. Amikor Janesz „Úgy legyen!” – jét olvastam – kockáslapra kézzel írt levélben küldte el nekem - ugyanaz az érzés kerített hatalmába, és tart fogva. Azóta is. Janesznak valami kimondhatatlanul ösztönös érzéke volt ahhoz, hogy megszólítsa bennünk azt az embert, akit lehet még magunk sem ismerünk igazából.
Igaza van Dr. Balázs Tibornak, miszerint az „Úgy legyen” Móricz Zsigmond - i mélységű elbeszélés. Meg – a többi is.
Kovács Janesz egész életében író szeretett volna, akart lenni. Tragikus fintora, vagy elégtétele/?/az életnek, hogy a halálos ágyán érhette meg a nyugdíjas sofőr, de megérte, hogy 2007. Karácsonyán a család – Janesz Jézuskája – elhozta neki az első önálló kötetét az ONCSA SOR - t.
Lehet, nem túl gazdag az életanyag, amit ránk hagyott, lehet, hogy Kovács Janesz sosem fog Nobel-díjat kapni, - mint ahogy azt egyik novellájában szerette volna - lehet. De az nem történhet meg, hogy mint oly sokan, nyomtalanul eltűnjön az ismeretlenség süllyesztőjében. Hogy ez valóban ne következzen be, nekünk kortársaknak, barátoknak, az IRKA Irodalmi és Képzőművész Asztaltársaságnak - amelynek 2008 áprilisában posztumusz tagja lett – sok tennivalója lesz, és mi ezt büszkén felvállaljuk.
Nyugodj békében barátunk, nyugodj békében Kovács Janesz. Író.
/2008. április 2. Balázs Sándor /
„A betegség
- Kovács úr, problémák vannak – mondta ma délelőtt a sebész főorvos úr.
- Tudom, Kevés a nyugdíjam.
- Meg kell sürgősen műteni magát. El kell távolítani a gyomrát. Kifejlett gyomorrákja van.
- Örvendek. Mennyire sürgős a dolog? Már ma meg kell műteni?
- Annyira azért nem sürgős. Át kell esnie egy-két vizsgálaton. 28-án befekszik ide a körházba, két nap múlva megműtjük, hacsak nem találunk valami kizáró okot.
- Ennyi az egész?
- Örülök, hogy nem esik pánikba.
- Majd otthon…
2007. február 17.
Ma voltam Budapesten az Accordia kiadó ünnepi könyvbemutatóján. Az Antológiában nekem is megjelent egy írásom A macskaszemű címmel. Én olvastam fel. Egy fél évvel ezelőtt sokkalta nagyobb sikerem volt az Úgy legyen című írásommal. Úgy érzem, ma az udvarias szokásos tapsnál alig kaptam valamivel többet, A betegségemről nem szólam senkinek.
2007. február 19.
Voltam Százhalombattán, meglátogattam az öcsém sírját. „Rövidesen találkozunk”-kal köszöntem el tőle. Elmentem az Accordia Kiadóhoz, elmondtam, mi van. A főnök – Balázs Tibor – azzal köszönt el tőlem. „ Küdelemre föl János, meg fogod nyerni ezt a harcot!” Tudta, hogy ez nem igaz, de azt mégse mondhatta: tehetsz bármit, így is-úgy is hamarosan elpatkolsz!
Jól nevelt ember a Tibor, nem olyan, mint én.”
Részlet, Kovács Janesz: ONCSA SOR