,,Megálmodtak a csillagok, s most itt vagyok!"
1936-ban születtem Ókécskén. Ma Tiszakécske a neve. Szüleim szegény, de megbízható, dolgos emberek voltak. Édesanyám tízévesen egy gazdag családnál lett „babyszitter”. Amikor a gyerekek mellé már nem kellett gondozó, akkor is odajárt dolgozni: háztartási munkát végzett. Édesapám a mezőgazdaságban dolgozott, de sokat volt katona is. Már felnőtt fejjel tudtam meg, hogy ott volt a Don-kanyarban. Sebesülten, de túlélte. Mégis elveszítettem. Sok szeretetet kaptam tőlük, megtanultam az önzetlenséget, a szívós kitartást. Hosszabb, rövidebb ideig nálunk élt anyai nagyanyám, aki a mesék világának ajtaját nyitotta meg nekem.
A Kismalac és a farkasok meséje, „története” végigkísért életemen. Jó, hogy megtanultam a leleményességet, csak így tudtam elérni az álmomat: hogy óvónő lehessek. Felvettek Kecskemétre az Óvónőképzőbe, és Kalocsára a kollégiumba. Csomagoltam, és a kollégiumba utaztam. Azután mindent elrendeztem. A három év alatt négyes-ötös tanuló voltam, és jelesen végeztem. Az én versemmel búcsúzott az osztály:
„Minden kincset, amit
Összegyűjtöttem itt,
Kis batyumban viszem,
És a szeretetet,
Mit Tőletek kaptam,
S, hogy élni szép: a hitem!”
Vártak rám a gyönyörű, ragyogó szemű kicsi gyermekek. Nagyon boldog voltam velük. Sokszor úgy belefeledkeztünk a játékba, hogy észre sem vettem, amikor megyei felügyelő jött látogatóba, és elmerülten tanulmányozott minket. Voltam beosztott óvónő, vezető helyettes, függetlenített vezető, de a legcsodálatosabb érzés volt egyszerű beosztott óvónőként élni a gyerekek között. Csoda volt, amikor már kitalálták a gondolatomat is! Ezzel az érzéssel, az elválás szomorúságával, és az összegyűlt fáradtsággal mentem nyugdíjba 1991 év végén.
A férjemmel 1961-ben kötöttünk házasságot. Szigetszentmiklóson építkeztünk. Két gyermekünk született, Tibor és Boglárka. A fiam autószerelő szakmát tanult, majd több évi szerelés után máshol is kipróbálta magát. A kislányom szintén óvónő lett, és két nagy unokám anyukája. A férjem még ma is gyakorolja eredeti szakmáját: esztergályos.
Szigetszentmiklóson csatlakoztam egy kedves alkotóközösséghez, együtt jártunk rajzórákra, ez a közösség az „Útkereső Alkotói Kör” volt. Első verseskötetemet az ő segítségükkel, és támogatásukkal jelentettük meg. Ezek a baráti kapcsolatok nem állták ki az idő próbáját, az űrt a tököli TAME közössége töltötte ki.
Később, a szigethalmi IRKA-nak lettem az egyik alapító tagja. Itt a versírás fortélyait tanultam a barátaimtól, és jeles vendégeinktől. 2007 őszén megalakult Szklenár András festőművész irányításával az IRKA festőiskolája, amelynek mai napig tagja vagyok.
A nyugdíjas, lecsendesült élet mellett a festés és versírás legkedvesebb időtöltésem. Sokat segít, hogy heti rendszerességgel találkozom a barátaimmal, az együtt eltöltött idő kizökkent a családi taposómalomból, a beszélgetések, a közös munka és munkavacsorák adják az itt töltött idő sava-borsát. Mindez újult energiát ad az elkövetkező időkhöz. Hálás vagyok ezért a csapatnak.
1936-ban születtem Ókécskén. Ma Tiszakécske a neve. Szüleim szegény, de megbízható, dolgos emberek voltak. Édesanyám tízévesen egy gazdag családnál lett „babyszitter”. Amikor a gyerekek mellé már nem kellett gondozó, akkor is odajárt dolgozni: háztartási munkát végzett. Édesapám a mezőgazdaságban dolgozott, de sokat volt katona is. Már felnőtt fejjel tudtam meg, hogy ott volt a Don-kanyarban. Sebesülten, de túlélte. Mégis elveszítettem. Sok szeretetet kaptam tőlük, megtanultam az önzetlenséget, a szívós kitartást. Hosszabb, rövidebb ideig nálunk élt anyai nagyanyám, aki a mesék világának ajtaját nyitotta meg nekem.
A Kismalac és a farkasok meséje, „története” végigkísért életemen. Jó, hogy megtanultam a leleményességet, csak így tudtam elérni az álmomat: hogy óvónő lehessek. Felvettek Kecskemétre az Óvónőképzőbe, és Kalocsára a kollégiumba. Csomagoltam, és a kollégiumba utaztam. Azután mindent elrendeztem. A három év alatt négyes-ötös tanuló voltam, és jelesen végeztem. Az én versemmel búcsúzott az osztály:
„Minden kincset, amit
Összegyűjtöttem itt,
Kis batyumban viszem,
És a szeretetet,
Mit Tőletek kaptam,
S, hogy élni szép: a hitem!”
Vártak rám a gyönyörű, ragyogó szemű kicsi gyermekek. Nagyon boldog voltam velük. Sokszor úgy belefeledkeztünk a játékba, hogy észre sem vettem, amikor megyei felügyelő jött látogatóba, és elmerülten tanulmányozott minket. Voltam beosztott óvónő, vezető helyettes, függetlenített vezető, de a legcsodálatosabb érzés volt egyszerű beosztott óvónőként élni a gyerekek között. Csoda volt, amikor már kitalálták a gondolatomat is! Ezzel az érzéssel, az elválás szomorúságával, és az összegyűlt fáradtsággal mentem nyugdíjba 1991 év végén.
A férjemmel 1961-ben kötöttünk házasságot. Szigetszentmiklóson építkeztünk. Két gyermekünk született, Tibor és Boglárka. A fiam autószerelő szakmát tanult, majd több évi szerelés után máshol is kipróbálta magát. A kislányom szintén óvónő lett, és két nagy unokám anyukája. A férjem még ma is gyakorolja eredeti szakmáját: esztergályos.
Szigetszentmiklóson csatlakoztam egy kedves alkotóközösséghez, együtt jártunk rajzórákra, ez a közösség az „Útkereső Alkotói Kör” volt. Első verseskötetemet az ő segítségükkel, és támogatásukkal jelentettük meg. Ezek a baráti kapcsolatok nem állták ki az idő próbáját, az űrt a tököli TAME közössége töltötte ki.
Később, a szigethalmi IRKA-nak lettem az egyik alapító tagja. Itt a versírás fortélyait tanultam a barátaimtól, és jeles vendégeinktől. 2007 őszén megalakult Szklenár András festőművész irányításával az IRKA festőiskolája, amelynek mai napig tagja vagyok.
A nyugdíjas, lecsendesült élet mellett a festés és versírás legkedvesebb időtöltésem. Sokat segít, hogy heti rendszerességgel találkozom a barátaimmal, az együtt eltöltött idő kizökkent a családi taposómalomból, a beszélgetések, a közös munka és munkavacsorák adják az itt töltött idő sava-borsát. Mindez újult energiát ad az elkövetkező időkhöz. Hálás vagyok ezért a csapatnak.