Szigetcsépen születettem, 1975. óta Szigetszentmiklóson lakom.
1994. óta festek, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, elsősorban tűzzománc és pasztelltechnikával, melyeket önképzéssel és festőiskolákban sajátítottam el. Számos csoportos kiállításon vettem már részt, több önálló kiállításom is volt. Tűzzománc alkotásaimat az IPOSZ OKKT országos kiállításain több alkalommal díjazták.
Írásaim 2000. óta jelennek meg irodalmi folyóiratokban és antológiákban (Kláris, Tűzőrzők, MAIT, Tollinga, RÍM Könyvkiadó Arcok és énekek antológiák).
Több alkotóközösségnek vagyok a tagja (IRKA Irodalmi és Képzőművészeti Asztaltársaság, Tamási Lajos Olvasó és Munkás Klub, Váci Mihály Irodalmi Kör, Tököli Alkotók és Művészetpártolók Egyesülete).
Miért festek és írok? Mert van mondanivalóm a világunkról - és örömet okoz az alkotás folyamata, és az, hogy általa sok mindent kifejezhetek, létrehozhatok – ami csak szavakban elmondva elszállna. Ha a műveim másoknak is tetszenek, és a szigorú szakmai „ítészek” is megfelelőnek találják, az már csak a ráadás. A festményeim és írásaim mindig érzelmi indíttatásúak, és valamennyien belőlem egy-egy „darabok”, mert ők is én vagyok. Szívesen festek elvont, szimbolikus témájú képeket - és virágokat, mert harmonikus szépségük mindig elbűvöl. Mai világunkban sok a gond és a nehézség, de úgy látom, sok a lehetőség is, csak észre kell venni, fel kell ismerni azokat a „beszédes” pillanatokat, amik az alkotáshoz témát, ötletet adhatnak.
1994. óta festek, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, elsősorban tűzzománc és pasztelltechnikával, melyeket önképzéssel és festőiskolákban sajátítottam el. Számos csoportos kiállításon vettem már részt, több önálló kiállításom is volt. Tűzzománc alkotásaimat az IPOSZ OKKT országos kiállításain több alkalommal díjazták.
Írásaim 2000. óta jelennek meg irodalmi folyóiratokban és antológiákban (Kláris, Tűzőrzők, MAIT, Tollinga, RÍM Könyvkiadó Arcok és énekek antológiák).
Több alkotóközösségnek vagyok a tagja (IRKA Irodalmi és Képzőművészeti Asztaltársaság, Tamási Lajos Olvasó és Munkás Klub, Váci Mihály Irodalmi Kör, Tököli Alkotók és Művészetpártolók Egyesülete).
Miért festek és írok? Mert van mondanivalóm a világunkról - és örömet okoz az alkotás folyamata, és az, hogy általa sok mindent kifejezhetek, létrehozhatok – ami csak szavakban elmondva elszállna. Ha a műveim másoknak is tetszenek, és a szigorú szakmai „ítészek” is megfelelőnek találják, az már csak a ráadás. A festményeim és írásaim mindig érzelmi indíttatásúak, és valamennyien belőlem egy-egy „darabok”, mert ők is én vagyok. Szívesen festek elvont, szimbolikus témájú képeket - és virágokat, mert harmonikus szépségük mindig elbűvöl. Mai világunkban sok a gond és a nehézség, de úgy látom, sok a lehetőség is, csak észre kell venni, fel kell ismerni azokat a „beszédes” pillanatokat, amik az alkotáshoz témát, ötletet adhatnak.
"Fogas" gondolatok
A fogorvostól csak az nem fél, aki félni is gyáva.
Ha a fogorvosnál nem tudunk nevetni, az a mi bajunk.
Minden fogászati beavatkozás újabb beavatkozást szül.
Felismerés: a fogorvos nem Isten büntetése, csak a fogaink.
A fogászattól előre nem kell félni, ott úgyis lesz rá elég időnk.
Nem a fogászati kezeléstől félek, csak nem szívesen vagyok jelen.
Fogat-fogért kaphatunk a fogászaton, de ez nem vigasztal meg senkit.
Foghúzás előtt próbáljunk mosolyogni, mert utána már úgysem sikerül.
Ha az Isten a saját képére teremtette ez embert, neki milyen fogai lehetnek?
A fogászati fúró egy olyan eszköz, amiről írásban sem szívesen nyilatkozom.
A fogászati kezelés a mazochistáknak való.. De vajon ez miért tartozik rám?!
Manapság egyre kevesebb a tökéletes fogú ember, ami meg is látszik a világon.
Minden akkor kezd el hiányozni, amikor már nincs; ez alól a fogaink sem kivételek.
Ha a fogorvos a foghúzóval közelít, küzdjük le a vágyat, hogy megharapjuk a kezét.
Lehet, hogy azért nem sikerül mindig elérzésteleníteni a fogainkat, mert fáj az áruk?
A fogorvost az Isten kárpótlásul teremthette azért, mert az embert fogakkal verte meg.
A fogaink is „mi vagyunk”, mégis elhagynak. Lehet, hogy azért, mint kopasz embert a haja?
A fogászati kezelések optimistává teszik az embert, mert kifelé jövet minden szebbnek tűnik.
Minden fogorvos kedves ember, de miért ilyen foglalkozást választott? Lehet, hogy épp ezért?
A sors morbid paradoxonja, hogy egyeseknek hosszú életet és rövid életű fogakat, míg másoknak
rövid életet és síron túl is tartó fogakat adományozott.
Ha a fogorvosnál nem tudunk nevetni, az a mi bajunk.
Minden fogászati beavatkozás újabb beavatkozást szül.
Felismerés: a fogorvos nem Isten büntetése, csak a fogaink.
A fogászattól előre nem kell félni, ott úgyis lesz rá elég időnk.
Nem a fogászati kezeléstől félek, csak nem szívesen vagyok jelen.
Fogat-fogért kaphatunk a fogászaton, de ez nem vigasztal meg senkit.
Foghúzás előtt próbáljunk mosolyogni, mert utána már úgysem sikerül.
Ha az Isten a saját képére teremtette ez embert, neki milyen fogai lehetnek?
A fogászati fúró egy olyan eszköz, amiről írásban sem szívesen nyilatkozom.
A fogászati kezelés a mazochistáknak való.. De vajon ez miért tartozik rám?!
Manapság egyre kevesebb a tökéletes fogú ember, ami meg is látszik a világon.
Minden akkor kezd el hiányozni, amikor már nincs; ez alól a fogaink sem kivételek.
Ha a fogorvos a foghúzóval közelít, küzdjük le a vágyat, hogy megharapjuk a kezét.
Lehet, hogy azért nem sikerül mindig elérzésteleníteni a fogainkat, mert fáj az áruk?
A fogorvost az Isten kárpótlásul teremthette azért, mert az embert fogakkal verte meg.
A fogaink is „mi vagyunk”, mégis elhagynak. Lehet, hogy azért, mint kopasz embert a haja?
A fogászati kezelések optimistává teszik az embert, mert kifelé jövet minden szebbnek tűnik.
Minden fogorvos kedves ember, de miért ilyen foglalkozást választott? Lehet, hogy épp ezért?
A sors morbid paradoxonja, hogy egyeseknek hosszú életet és rövid életű fogakat, míg másoknak
rövid életet és síron túl is tartó fogakat adományozott.
"Kifogazott" közmondások
Az ember nemcsak a láncait, a fogait is elveszíti.
A kutya harap, a fogatlan ember szeretne.
Mindenki a saját foga kovácsa.
Mindenbe beleüti a fogát.
Sok kicsi fogra megy.
A fog el van vetve.
Szöget üt a fogába.
Az est fémfoga.
Se szeri, se foga.
Kilóg a lófog.
A kutya harap, a fogatlan ember szeretne.
Mindenki a saját foga kovácsa.
Mindenbe beleüti a fogát.
Sok kicsi fogra megy.
A fog el van vetve.
Szöget üt a fogába.
Az est fémfoga.
Se szeri, se foga.
Kilóg a lófog.
Bűne nem volt
Bűne nem volt, csak nagyon szeretett élni...
Évek óta figyeltem a karcsú, sudár jegenyenyárfát a házunk előtti kedves kis parkban. Sokáig erőt, biztonságot sugárzott azzal, hogy minden évben megújult. Sejtelmes zöld lombsátra a forró nyári napokon hűvös árnyékot adott az alatta lévő padon üldögélő megfáradt öregeknek és a park színpompás virágainak. Biztonságot adó ágai, levelei között számos énekesmadár talált otthonra, életörömüket reggelente kedves csiripeléssel hozták a világ tudomására. Később a fán is nyomott hagyott az idő, lassan megöregedett és lombjai között évről-évre egyre szaporodtak a száraz ágak, de adni még ekkor is tudott. A gyökerénél és a törzse körül, maradék energiájával, még számtalan facsemetét nevelt az utolsó éveiben is, hogy életének legyen folytatása. Csemetéi azonban soha nem érték meg a tavaszt, mert az emberek minden évben sorra kivágták őket, mint felesleges gazt. Csak egyetlen kis utódja élte túl a pusztítást. Az idős fa lombjával védte a tűző nap sugarától, s még ép gyökerével táplálta szülöttjét. Reménykedve figyelte növekedését, s talán tudta, ezért az egyetlen egyért is érdemes még kitartania. Aztán csupasz barna ág-karjait egyre védtelenebbül, megadóbban tárta ki az Ég felé, és lassan haldokolva sorvadt el. Sorsa végül beteljesedett, elfáradt agg testét egy dühöngő szélvihar a földből gyökerestől tépte ki. A fa még zuhantában is vigyázott, hogy másnak ne ártson. Arra dőlt, amerre akkor senki sem járt.
Bűne nem volt, csak nagyon szeretett élni…
Bűne nem volt, csak nagyon szeretett élni...
Évek óta figyeltem a karcsú, sudár jegenyenyárfát a házunk előtti kedves kis parkban. Sokáig erőt, biztonságot sugárzott azzal, hogy minden évben megújult. Sejtelmes zöld lombsátra a forró nyári napokon hűvös árnyékot adott az alatta lévő padon üldögélő megfáradt öregeknek és a park színpompás virágainak. Biztonságot adó ágai, levelei között számos énekesmadár talált otthonra, életörömüket reggelente kedves csiripeléssel hozták a világ tudomására. Később a fán is nyomott hagyott az idő, lassan megöregedett és lombjai között évről-évre egyre szaporodtak a száraz ágak, de adni még ekkor is tudott. A gyökerénél és a törzse körül, maradék energiájával, még számtalan facsemetét nevelt az utolsó éveiben is, hogy életének legyen folytatása. Csemetéi azonban soha nem érték meg a tavaszt, mert az emberek minden évben sorra kivágták őket, mint felesleges gazt. Csak egyetlen kis utódja élte túl a pusztítást. Az idős fa lombjával védte a tűző nap sugarától, s még ép gyökerével táplálta szülöttjét. Reménykedve figyelte növekedését, s talán tudta, ezért az egyetlen egyért is érdemes még kitartania. Aztán csupasz barna ág-karjait egyre védtelenebbül, megadóbban tárta ki az Ég felé, és lassan haldokolva sorvadt el. Sorsa végül beteljesedett, elfáradt agg testét egy dühöngő szélvihar a földből gyökerestől tépte ki. A fa még zuhantában is vigyázott, hogy másnak ne ártson. Arra dőlt, amerre akkor senki sem járt.
Bűne nem volt, csak nagyon szeretett élni…