Cipőtlenül
Hatévesen nem járhattam iskolába, mert nem volt se ruhám, se cipőm. Hétévesen nem jártam iskolába, mert Tárkánypusztán éltünk. Nyolcévesen elkezdtem iskolába járni, bár akkor sem volt cipőm. Eljött a november. Megfáztam, beteg lettem. Meggyógyultam, de Édesanyám nem engedett el mezítláb az iskolába.
Megszöktem, megfáztam, beteg lettem, meggyógyultam. Édesanyám nem engedett el iskolába, egyszerűen eldugta szegényes tanszereimet, az ajtót bezárta, a kulcsot eldugta, a konyhaablakot kívülről beszegezte. Reggel azt mondja nekem gúnyosan Pali, Marika meg Laci:
- Na, Jancsi vakarcs! Most menjél iskolába!
Én kifeszítettem a kisszoba ablakát, kimásztam az utcára, és táska nélkül, mezítláb szaladtam az iskolába. A salakos út fagyos volt, szállingózott a hó. Futottam, de mégis fázott a talpam. Korán beértem az iskolába, a pedellus éppen akkor gyújtott be a kályhába. Azt mondja nekem:
- Mit keresel itt mezítláb? Nem fagy le a lábad?
- Pedellus bácsi! Ne tessék megmondani a tanító bácsinak, hogy mezítláb vagyok, mert akkor hazakerget.
- Nem mondom meg, fiam, de akkor hozok a talpad alá valami papírost, mert az nem olyan hideg, mint a padló.
A pedellus kemény papírost hozott a talpam alá. Az utolsó padban ültem. A mellettem ülő gyerek észrevette, hogy mezítláb vagyok, és nincs tanszerem. Mondom neki:
- Kopcsándi! Ne mondd meg a tanító úrnak, hogy mezítláb vagyok!
- Nem mondom meg.
Megkezdődött a tanítás. A tanító bácsi meg a többi gyerek nem vett észre semmit. Ment az óra. Az ablakon keresztül láttam, hogy esik a hó. Először kicsit ferdén esett, aztán majdnem vízszintesen. Félni kezdtem: mi lesz velem hazafelé?
Vége lett az órának. Azt mondja Bóbay tanító:
- Gyerekek! Szünet. Menjetek le az udvarra játszani! Te miért nem jössz, fiam? - kérdi, és mutat rám.
Elindulok kifelé. A tanító úr meglátja, hogy mezítláb vagyok.
- Hát hogy létezik ez, fiam?
- Tanító úr, nekem nincs cipőm.
- Azonnal takarodj haza!
Elindultam. A templomtéren nagyon fújt a szél, a hó vízszintesen esett. Futottam, sírtam. A Fő utca nagyon huzatos volt, a mozi udvar is nagyon huzatos volt, meg a református templom utcája is nagyon huzatos volt. Fázott a lábam, sírtam, futottam. Odaértem a víztoronyhoz. Itt már annyira fújt az északi szél, hogy hordta a havat, és már nem bírtam futni. A Salakos út kicsit havas volt, és nagyon kemény, fagyos. Lehajtott fejjel mentem északnak, sírtam. Nagyon fázott a lábfejem. Fölemeltem a fejem, és a könnyeimen látom, hogy jön velem szembe lefelé egy bebugyolált fejű néni. Elhalad mellettem a néni, akkor meglátom a cipőjét. Megismerem Édesanyám 43-44-es cipőjét. Megfordulok, és utána szólok.
- Édesanyám!
Édesanyánk megfordult, a kezében egy pár cipő / a Hosszú bácsitól kérte /.
- Húzd fel ezt a cipőt, fiam! Húzd fel, mert lefagy a lábad!
Én sírva, kiabálva:
- Nem húzom fel, Édesanyám, mert lefagy a lábam!
- Húzd fel! Nem érted? Húzd fel!
Én toporzékolva:
- Nem húzom fel, Édesanyám, mert lefagy a lábam! Édesanyám! Édesanyám! Könyörgök!
Siessünk haza, mert lefagy a lábam!
Édesanyánk felhúzta a lábamra a cipőt. Hazamentünk. Otthon langyos vízbe, utána meleg vízbe tette a lábam. Fájtak a lábujjaim nagyon, de nem lett semmi bajom.
Azt mondta Édesanyánk:
- Jövőre lesz cipőd, fiam. Az élő Istenre esküszöm, jövőre lesz cipőd neked is, meg a Lacinak is.
1948 novemberében tényleg lett cipőnk. Elkezdtünk járni iskolába, én is meg Laci is. Kilenc éves és kilenc hónapos koromban volt életemben először cipőm.
|