Árva lombok
Hull az ősz,
könnyező háncsokért
fekete levelek
könyörögnek.
Súlyos sorban dőlnek a fák.
Érett forgácsként
didereg az évgyűrűs szél.
Gránátok szilánkja villogva száll
a baltafényben.
Árva lombját védené
a védtelen erdő.
Hiába kapaszkodnak az ágak
az égbe,
az élet csak hull,
hull a végtelenbe.
Nincs kegyelem –
elfelednek engem a fák,
semmivé hajnalodik
a világ.
könnyező háncsokért
fekete levelek
könyörögnek.
Súlyos sorban dőlnek a fák.
Érett forgácsként
didereg az évgyűrűs szél.
Gránátok szilánkja villogva száll
a baltafényben.
Árva lombját védené
a védtelen erdő.
Hiába kapaszkodnak az ágak
az égbe,
az élet csak hull,
hull a végtelenbe.
Nincs kegyelem –
elfelednek engem a fák,
semmivé hajnalodik
a világ.
Vágyak
Az éj fekete
holdtükrébe néztem.
Duzzadt szemhéjam alá
csillag lopódzott.
Lassan eleredt az ég.
Lemostam magamról
magamat.
A fény lepkevirágait.
holdtükrébe néztem.
Duzzadt szemhéjam alá
csillag lopódzott.
Lassan eleredt az ég.
Lemostam magamról
magamat.
A fény lepkevirágait.
Hiányzol
Bennem sírsz,
fölsírsz szüntelen.
Hiába nyugtatgatnak
virágok, kövek,
engem árnyékod követ.
Fekete csontod hull
lelkemben –
végtelen csönd
elnyugvó kezed.
A temető éneke zúg
fülemben.
Újra és újra kitéplek
szívemből,
hogy újra szüless.
fölsírsz szüntelen.
Hiába nyugtatgatnak
virágok, kövek,
engem árnyékod követ.
Fekete csontod hull
lelkemben –
végtelen csönd
elnyugvó kezed.
A temető éneke zúg
fülemben.
Újra és újra kitéplek
szívemből,
hogy újra szüless.
__RÜGYEK, MÁGLYÁK
_Fénybe takarom arcom,
hogy hószaggatta lelkem
megtanulja a tavaszt.
Tulipánok lüktetnek ereimben,
százszorszépek csobbannak
világgá.
Tengert virrasztó pipacsok
lobognak.
És, ha elfáradnak
a fények,
belehalok az első,
édes rügyfakadásba.
hogy hószaggatta lelkem
megtanulja a tavaszt.
Tulipánok lüktetnek ereimben,
százszorszépek csobbannak
világgá.
Tengert virrasztó pipacsok
lobognak.
És, ha elfáradnak
a fények,
belehalok az első,
édes rügyfakadásba.
_ Fehérlik a csönd
Tél zúg az ág hegyén,
hallom a jegenyén didergő estét.
Páracsipkés függöny mögött
szürkével szabdalt ég.
Hóförgeteggel, kifosztott fák
között fény kavarog.
Az erdő fekete oszlopain
izzanak megfagyott csillagok.
A föld szívébe az idő
lángot, bölcsőt, temetőt ás.
Hiába élesíti a szél,
megadja magát a sárga sás.
Elnéptelenedett táj felett
jégillat úszik.
Haldokló szemünkre
üvegalkony kúszik.
Szívünkben fehérlik a csönd,
töredezett tükrön lépünk.
Megyünk, hátunkon a föld,
árnyak nyújtóznak értünk.
Az éjszaka fekete lombja
hajol fölénk, vérünk ragyog.
Lüktető hajunkba fény markol,
tenyerünkben elégnek a csillagok.
hallom a jegenyén didergő estét.
Páracsipkés függöny mögött
szürkével szabdalt ég.
Hóförgeteggel, kifosztott fák
között fény kavarog.
Az erdő fekete oszlopain
izzanak megfagyott csillagok.
A föld szívébe az idő
lángot, bölcsőt, temetőt ás.
Hiába élesíti a szél,
megadja magát a sárga sás.
Elnéptelenedett táj felett
jégillat úszik.
Haldokló szemünkre
üvegalkony kúszik.
Szívünkben fehérlik a csönd,
töredezett tükrön lépünk.
Megyünk, hátunkon a föld,
árnyak nyújtóznak értünk.
Az éjszaka fekete lombja
hajol fölénk, vérünk ragyog.
Lüktető hajunkba fény markol,
tenyerünkben elégnek a csillagok.
_Szemednek fáj a fény
_Ezt a mostoha őszt
nem vártam soha.
Hogy téged takarjon
virágok gyöngysora.
Sírod fekete gyertya,
égeti árva szívemet.
Miről szóljon a dal,
ha nem foghatom kezedet?!
Hinném azt, hogy
tovább vigyázol ránk.
De arcod fehér gyász,
koszorú, néma láng.
Ajkad nem nyílik többé
szeretni értünk.
Ágyad üres emlék,
örök árvaságban félünk.
Lehúnyt szememben
újra és újra megidézlek.
Itt vagy velem – – –
és torkomban fölfénylik az ének.
Kérlek, maradj még,
ne hagyj gyászomban egyedül!
Gyermekként sírok, siratlak,
létemre a szenvedés csöndje hevül.
Mert hangodtól izzik a föld,
csillagok riognak, hull az éj.
Nem jössz többé csodálni a tavaszt,
szemednek fáj a fény.
Vakít a kő, az éj,
fa maradtál, örök kegyelem.
Bennem lélegző gyökerekkel
holtomiglan élő fegyelem.
nem vártam soha.
Hogy téged takarjon
virágok gyöngysora.
Sírod fekete gyertya,
égeti árva szívemet.
Miről szóljon a dal,
ha nem foghatom kezedet?!
Hinném azt, hogy
tovább vigyázol ránk.
De arcod fehér gyász,
koszorú, néma láng.
Ajkad nem nyílik többé
szeretni értünk.
Ágyad üres emlék,
örök árvaságban félünk.
Lehúnyt szememben
újra és újra megidézlek.
Itt vagy velem – – –
és torkomban fölfénylik az ének.
Kérlek, maradj még,
ne hagyj gyászomban egyedül!
Gyermekként sírok, siratlak,
létemre a szenvedés csöndje hevül.
Mert hangodtól izzik a föld,
csillagok riognak, hull az éj.
Nem jössz többé csodálni a tavaszt,
szemednek fáj a fény.
Vakít a kő, az éj,
fa maradtál, örök kegyelem.
Bennem lélegző gyökerekkel
holtomiglan élő fegyelem.
_Hívnálak
_Szemedben kihalt a fény,
égő tüzek gyöngye.
A gyertyák nyárfasora
földig hajolt.
Ha láthatnálak
és megérinthetnélek –
járni tanulnék veled.
Virágokat szórnék lépteid elé,
tavaszi rétek áldott kincseit.
A Nap vérvörös arca
is téged hívna:
élni és éltetni,
magot szórni
a tengernyi szélbe.
Téged, téged szólítanálak
az örökzöld fenyvesek
kékes sűrűjébe.
égő tüzek gyöngye.
A gyertyák nyárfasora
földig hajolt.
Ha láthatnálak
és megérinthetnélek –
járni tanulnék veled.
Virágokat szórnék lépteid elé,
tavaszi rétek áldott kincseit.
A Nap vérvörös arca
is téged hívna:
élni és éltetni,
magot szórni
a tengernyi szélbe.
Téged, téged szólítanálak
az örökzöld fenyvesek
kékes sűrűjébe.